Első fejezet

1923. nyara, Growlhit Castle

Az idegenvezető megállás nélkül locsogott. Talán túlzás így hívni, pont idegenvezetőnek, hiszen tulajdonképpen semmi érdekes nem volt ebben a kis faluban. Semmi nevezetesség, valami fennkölt, túldíszített márványszobor, esetleg egy múzeum vagy színház, ahová el lehetett volna kalauzolni a vendégeket. Inkább úgy tűnt, mintha valaki csak a megye közepére pottyantotta volna ez a helységet, messze a civilizációtól. Ugyanakkor ez mégsem volt teljesen, száz százalékosan igaz.

Tény, hogy Growlhit Castle egy nagyon kis eldugott tó partján feküdt, hogy New Yorkhoz képest olyan volt, mintha annak csak egy utcácskáját ragadták volna meg, de bárki, aki meglátogatta ezt a falut, s ezzel vállalta a kockázatot, hogy bizonyos időre elszabaduljon  a külvilágtól, egytől egyig dúsgazdag sznob volt.

Akárcsak az Elliott család.

Lester Elliot, aki egy fúrógyárral büszkélkedhetett, talán rég tűnt ilyen boldognak, mint most. A sok irodai munka idegesítette, munkatársai, akik lelkesedésként akartak eladni neki, hogy igazából mennyire gyűlölik őt, szintén nem hozták meg a kedvét, hogy még egy napot a kis New York-i várában töltsön. El akart onnan szabadulni, még ha ezt szoros napirendje nehezen is engedte meg neki.

De végre itt volt!

Még az idegenvezető duruzsolása sem zavarta, nem jobban, mint máskor, igyekezett kizárni fejéből a langaléta férfi idegtépően magas hangját. Persze azért bosszankodott rajta, hogy mért ilyen tökelütött embert bíztak meg vele, hogy a leszállópályától a nyaralóig kísérje a vendégeket. Mintha a hely elüldözni akarta volna őket és nem minél tovább itt tartani, mint holmi rendes nyaralók. Growlhit Castle minden szempontból különbözött a "holmi rendes nyaralóktól".

Először is, mint már említettem, több száz mérföldre feküdt a legközelebbi nagyvárostól, mégsem tűnt úgy, mintha bunkó őslakosok laknák (ahogy Mr. Elliott fogalmazott nem is olyan rég). Megvolt a hely maga varázsa, ami pont ebből az elszigeteltségből fakadt. Sokan jöttek, sok különböző helyről, szinte lehetetlen volt, hogy ismerősbe botoljon az ember. Ez persze elősegítette, hogy a gazdag sznobok még inkább produkálják önmagukat, hogy összehordjanak mindenféle buta történetet, aminek még a fele se igaz. Hiszen úgysem ellenőrzi le őket senki. Ezek a sznobok pedig igazán szerették elkápráztatni társaikat, még ha ezért hazudniuk is kellett.

De Mr. Elliott úgy döntött, nem fogja követni ezt a trendet. Ő otthon, New Yorkban játssza az elérhetetlen, szívtelen, ugyanakkor zseninek tartott felső tízezer tagját. Itt nem fogja hajszolni az élvezeteket (felesége még évekkel ezelőtt elhunyt, s azóta számtalan nő megfordult az ágyában, de most sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá, hogy holmi nőcskékkel osztozzon a szoba hűvösén), nem fog szerencsejátékozni, s még az alkoholt is igyekszik kerülni. Már amennyire ebben sikeres lehet. Mr. Elliott ugyanis nagy ívó hírében állt.

Viszont most itt a lánya, ez a szép, elbűvölő teremtés, kit a nyár hordott a karján. Még csak tizenhét éves, már nem kislány, de még nem is nő, smaragzöld szemeiben az ártatlanság és a sokat nem látott ifjúság képe néz vissza a tükörben. Haja, mint a búzakalász, lazán omlik le a derekáig, arcán pedig bájos szeplők csücsülnek. Gyönyörű lány, az apja mindig is büszke volt rá, a tenyerén hordozta, akárcsak az édesanyját.

És most együtt töltik a nyarat! Sok éve ez az első alkalom, mert mióta Cintia, azaz Mrs. Elliott elhunyt, az apa a munkába temetkezett, papírokba és fúrókba fojtotta a bánatát, ahelyett, hogy a lányával törődött volna, aki olyan hamar felcseperedett. Talán ez az utolsó alkalom, hogy együtt tölthetik a szünidőt, hiszen jövőre annyi sok minden dolguk lesz az egyetemre felkészülve.

Ez tényleg az utolsó alkalom.

A kocsi, mely a repülőtérről hozta el őket, s melyet a nyaraló biztosított az érkező vendégek számára, most csikorogva állt meg a felhevült betonon. Az idegenvezető még mindig csak beszélt és beszélt, mintha nem is akarta volna észrevenni, hogy gyámolítottai egyáltalán nem figyelnek rá.

– Most pedig elkísérem önöket a szállásukhoz – szólt a végszó.

Mr. Elliott erre felkapta a fejét, egyenesen az idegenvezető szemeibe fúrta a sajátját.

– Igen, az remek lenne... – Próbálta leolvasni a fiú névtáblájáról a nevet, de az idegességében folyton a kezeivel babrált, amitől Mr. Elliott leküzdhetetlen akadályba ütközött.

– Bernard, uram.

– Hát persze. Bernard. Hozná a lányom csomagjait? – Megkísérelt valamiféle udvarias hangnemet megütni, csupán azért, hogy lánya, Grace szemében ne a szokásos dúsgazdag apuci legyen, de nem tudott saját magának ellentmondani. Hiszen ez a dolga, felesleges megkérni rá. Mégis úgy tűnt, hogy Bernard is jobban viszonyul hozzájuk, ha úgy bánik vele, mint egy emberrel, nem mint egy szolgával.

Mr. Elliott annyira más volt most.

Bernard azonnal kiugrott az autóból, felnyitotta a csomagtartót, és már kezében is tartotta Grace holmiját. A lány fáradt volt a hosszú kocsiúttól, még csak most ocsúdott fel álmából, mikor apja kedvesen rázogatni kezdte.

– Grace, megérkeztünk – mondta, miután lánya végre kinyitotta a szemeit.

– Olyan sokáig tartott az út, papa – jegyezte meg, miután egy ásítás kíséretében rendbe szedte magát.

– De már itt vagyunk. És nagyon jól fogunk szórakozni, mi ketten – mondta Mr. Elliott, miközben segített kiszállni Grace-nek az autóból.

– Papa?

– Tessék, kislányom? – fordult Mr. Elliott a lánya felé.

Grace szégyenlősen lesütötte a szemét, hosszú szempilláival egy porcelánbabára emlékeztette az apját. Mr. Elliott sosem tudott ellenállni, ha a lánya így hízelgett neki, bármit képes lett volna megvenni a számára, bármelyik távoli országba elrepült volna vele, a legszebb és legdrágább ruhákba öltöztette volna.

De Grace semmi ilyennel nem akart előállni. Nem is volt olyan nagy dolog, amit bejelenteni készült, de természetéből (amit az anyjától örökölt) adódott, hogy bármiféle kívánságot szemérmesen mert csak kérni. Ilyen aprót is.

– Arról lenne szó... jaj, papa, nem is tudom hogyan kezdjek bele. Nem akarlak megbántani.

– Grace, bármiről is van szó, mond csak ki nyugodtan. Tán nem bízol az apádban? – kérdezte, de nem azért, hogy megrémítse a lányát, vagy hogy bűntudatot akarjon előidézni nála, de Grace-szel az ilyen dolgok meglehetősen nehezen mentek.

– Hát jó – sóhajtott egy nagyot Grace. – Ismered a barátnőmet, Dorothy-t, ugye?

– Persze, hogy ismerem. Mi ez a buta kérdés, Grace?

– Ne haragudj meg rám. Tudom, hogy kettesben szerettél volna nyaralni velem, és hálás is vagyok, hogy elhoztál ide engem, de...

– De?

– De meghívtam Dorothy-t és az édesanyját, Mrs. Frisbe-t. Kérlek, papa, ne haragudj rám, Dorothy ragaszkodott hozzá – kezdett el mentegetőzni Grace, de nem volt szükség rá. Mr. Elliott egyáltalán nem neheztelt rá.

– Ó, csak ez a baj? Ezzel nem mertél előállni eddig? Természetesen nem bánom, hogy lesz egy játszópajtásod – Grace szemforgatott erre a szóra –, annak pedig külön örülök, hogy elcsábítottátok Marla-t is. Legalább lesz egy beszélgetőtársam.

Grace kissé megnyugodott apja szavai hallatán, de nem tudta leküzdeni az érzést, hogy csalódást okozott neki. Hiszen ő annyira várta, hogy eltöltsenek kettesben egy kis időt, Grace pedig így átverte. Egészen a vacsoráig fel sem merte hozni a témát, de az már egy másik történet. Estig még annyi minden történt Grace-szel.

Bernard és egy másik dolgozó a nyaralóból, Tim, egy ugyancsak magas, ugyanakkor Bernard-dal ellentétben izmos, és kevésbé lelkes fiatal fiú segített nekik cipelniük a csomagokat. Közben Bernard továbbra is újabb és újabb történetekkel állt elő, szinte minden tégláról volt egy külön mese a zsebében, bár Mr. Elliott kétkedve hitte el ezeket az anekdotákat.

Mr. Elliott-ék szállása a bal szárnyban helyezkedett el, közel a medencéhez. Mint a legtöbb felsőkategóriás szálláshely, úgy az övéké is egy konkrét lakásnak felelt meg, nemcsak egy kis szobának, ahogy más nyaralók vendégeinek. Gazdagként érkeztek ide, de a parton elvegyülhetnek.

– Négyszáztizenkettes szoba – jelentette be Bernard, mikor megérkeztek.

– Tulajdonképpen lakosztály – súgta oda Mr. Elliott a lányának, aki erre halkan kuncogni kezdett.

Bernard azonnal berobogott a helyiségbe, a csomagokat az előszobában helyezte el, ahogyan azt Mr. Elliott utasította, majd átadta a kulcsokat vendégeinek.

– Köszönöm, Bernard.

– Uram – biccentett a fiú, majd távozott Tim-mel a helyiségből.

– Na, tetszik? – fordult most a lányához Mr. Elliott.

– Csodálatos – ámuldozott Grace.

A lakosztályuk olyan volt, mintha csak egy kastélyba költöztek volna be. A falakat halvány barackszínre festették, még a függönyök is hasonló színben pompáztak. A padlón virágmintás szőnyegeket helyeztek el, az ajtóval szemben pedig egy nagy, fekete bőrfotel kapott helyet, előtte pedig egy dohányzóasztal állt. A sarokban egy üvegajtós szekrény terpeszkedett, de még egy kis fiókos asztalkát is raktak a szobába, hatalmas nagy tükörrel.

A két Elliott nem győzött ámulni, hogy milyen pompában lesz részük, pedig egészen másra számítottak.

– Tudod, papa... lehet, hogy elszigetelt helyen van ez a szálló, mégis hihetetlenül modern. Ugyanakkor olyan, mint egy másik világ.

Mr. Elliott bólintott Grace szavaira.

– Megnézzük a többi szobát is? – kérdezte.

– Nem baj, ha szólok Dorothy-nak? Ezt neki is látnia kell. Utána elmehetnénk együtt vacsorázni – ajánlotta Grace, mire apja beleegyezően bólintott.

Grace kis híján repült az ajtóig, feltépte a kilincset, s szinte már csak az elhaló lépteit lehetett hallani az amúgy csendes szállóban.

A lány végigfutott a folyosókon, kettesével szedte a lépcsőket, hiszen gyorsan oda akart érni barátnőjéhez. Bár nem illett, hogy ilyen lélekszakadva robogjon végig szinte az egész szállón (Dorothyék nem voltak olyan gazdagok, mint ők, egy jóval kisebb lakosztályt kaptak a szárny másik végében), egy percet sem bírt várni.

Amikor azonban be akart fordulni a sarkon, szándéka azonnal akadályba ütközött. Egy ember-akadályba.

Mindketten elestek, mert mindketten a másik irányba tartottak, ráadásul futottak is. Grace fájón kapott az oldalához, kissé megütötte magát az esés következtében. Várta, hogy az illető, legyen fiú, vagy lány, azonnal bocsánatot kér és felsegíti, de ebben hiába reménykedett.

A személy, akivel elütötték egymást, már talpon volt, s úgy tűnt, esze ágában sincs felsegíteni a hölgyet, ahogyan azt illett volna. Grace dühös volt, roppant dühös, és ez még fokozódott is, mikor felnézett a gázolóra.

A fiú, merthogy fiú volt a bűnös, ugyan ki más, olyan öntelt képpel bámult rá, amit Grace még sosem látott embertől. Látszólag vele egykorú volt, nem túl magas, szalmaszőke, kékszemű fiatalember, de modora nem ezt idézte. Nem nyújtotta a kezét, hogy felsegítse Grace-t, sőt, még ő kérte számon a lányon, hogy mért nem figyelt jobban.

– Magában semmi jó modor sincs? – kérdezte feldúltan, miközben felállt, leporolta ruháját, ami egy helyen ráadásul még ki is szakadt.

– Mért magázol? Nem vagyunk vén kecskék – válaszolta a fiú.

– Micsoda? – sikkantotta Grace.

Még soha senkit nem hallott ilyen modorban beszélni, akkor sem, ha két ember neheztelt a másikra. De ez a fiú olyan felfuvalkodottnak tűnt, szinte sütött róla, hogy mennyire lenézi a lányt. Talán azért, mert Grace-en látszott, hogy gazdag családból származik, nem csak a ruhájáról vagy a hajáról lehetett erre következtetni, hanem a viselkedésén is. Őt jól nevelték. Ezt a fiút azonban úgy látszik elkerülték az illemtan alapjai is.

– Ne pampogj már úgy, mint egy hal. Ostobán nézel ki – mondta a fiú közömbösen. Ez csak még jobban felbosszantotta Grace-t. Nem tűnt úgy, mintha a fiú szándékosan meg akarná bántani őt, ez a viselkedés nem volt megjátszott. Ilyen volt valójában.

– Mit képzel magáról? Hogy mer így beszélni velem? – csattant fel Grace.

– Most már látom, te valami úrilány vagy. – A fiú végignézett Grace-en, aki ettől roppant kellemetlenül érezte magát. Mindazonáltal nem mert szólni érte, a fiú szavai már eddig is olyanok voltak, mint só a nyílt sebbe.

– Mi azzal a gond? – kérdezte Grace, s közben kihúzta magát, hogy ezzel is fiú fölé kerekedjen. Nem értette a fiú viselkedését. Hiszen ő is vendég, ide pedig tényleg csak gazdagok járnak. Elméletben nem különböztek egymástól.

– Elmondhatom. Ma este. Gyere ki a tóhoz.

– Hogy mer ilyet kérni tőlem? Egy hölgytől? – csattant fel Grace haragosan. A fiú erre elmosolyodott, szemei ravaszul csillogtak.

– Csak gyere ki. Van itt valami barátosnéd? Hozd ki őt is. Én hozom a saját barátaimat. Jól fogunk szórakozni, ígérem. – Hangja incselkedően csengett, egyszerre volt benne valami taszító, ugyanakkor rendkívül pezsdítő tónus.

– Ha azt képzeli, hogy találkozok magával meg a ki tudja miféle barátaival, ráadásul este, akkor nagyon téved – jelentette ki Grace. Felszegte a fejét, már készült, hogy távozzon, ez lehetett volna a végszó, mikor a fiú megfogta a karját és magához húzta.

– Pedig el fogsz jönni. Biztos vagyok benne – mondta, majd elengedte Grace-t, aki csak akkor tért magához, mikor a fiú már messze járt, eltűnt a folyosóról.

Érintésének nyoma a bőrében szinte égetett, de most először érezte magát igazán elevennek. Elbűvölte a fiú, pedig még a nevét se tudta. Ki kellett mennie a tóhoz este, ha akarta még látni.