1933. nyara, Brookridge
Azon az estén, mikor Henry
Bessler arra készült, hogy megkérje szerelme kezét, az időjárás tökéletes volt.
Kellemes nyári szellő
simogatta a fákat, a levegő nem volt se túl meleg, se túl hűvös. Csak éppen a
megfelelő. Az ember kiülhetett egyet szivarozni a verandára, hogy hallgassa a
kabócák lágy énekét, vagy lefeküdhetett a fűbe, hogy a csillagokat számolja,
anélkül, hogy azon aggódna, esetleg megfázik.
Nem, ezen az éjszakán
semmi ilyesmi nem fenyegette Brookridge lakóit. Önfeledten sétálhattak a kis
városka utcáin, cipőik csattoghattak a macskakövön, nevetésük csilingelhetett a
házak között. Mégis olyan csendesnek és kihaltnak tűnt a táj. Mintha az emberek
inkább visszahúzódtak volna vackaikba, attól félve, ha átadják magukat a
simogató nyári éjszakának, akkor a pillanat csodája egy pillanat alatt
szétfoszlik. Mint régi selyem az ujjak között. Mint a hamu, ami a
cigarettacsikkről a tálba szökken.
Olyan múlandónak tűnt ez
a nyár...
Henry Bessler leállította
csodás, frissen vásárolt krémszínű Rolls-Royce-át, és igyekezett olyan halkan
kiszállni a kocsiból, hogy párja semmi esetre se hallja meg közeledtét a házban.
Mintha a járó motor nem lett volna elég feltűnő, de Henry mert reménykedni
benne, hogy Grace inkább fürdik ezen a kora esti órán.
Még egyszer utoljára
végignézett az autón, miközben az elégedettség érzése kerítette hatalmába.
Grace imádta a kocsit, mondhatni szerelem volt első látásra, mikor Henry két
nappal ezelőtt hazahozta. Enyhe lelkiismeret furdalás gyötörte, amiért nem
jelentette be előre, hogy a család új "taggal" bővül, de szerelme
reakciója azonnal szétoszlatott benne minden kételyt.
A férfi kivette az autóból
a virágcsokrot - nem vörös rózsákat vett, ami talán jobban illett volna az
alkalomhoz, azt túlságosan elcsépeltnek találta. Közhelyesnek, ahogyan Grace
mondta volna. Inkább a nő kedvencét, az orchideát választotta. Azt akarta, hogy
az este különleges legyen, csak kettejükről szóljon, és ne olyan virág kerüljön
a vázába, amit mások szeretnének látni. Hiszen csak ők ketten számítottak.
Henry és Grace. Grace és Henry.
A férfi halványan
elmosolyodott, odalopódzott az udvarra néző ablakokhoz, hogy a halvány utcai
fényben megigazíthassa a haját, majd miután megfelelőnek találta külsejét,
kulcsát a zárba helyezte, és benyitott a Grace-szel közös házukba.
Még a lámpát se kapcsolta
fel, sőt, cipőjét se vette le, pedig a nő mennyire nem szerette, ha úgy ront be
a nappaliba, ahogyan az utcáról bejött. Mindent magánhagyott, mert irodai
ruhája több volt, mint elegáns ahhoz, amire éppen készült.
Megkérni a nő kezét.
De Grace nem volt a
nappaliban - ahogyan azt remélte is, még jutott rá ideje, hogy a sarokban álló
szekrényből előhalásszon pár gyertyát és ügyetlenül a dohányzóasztalra helyezze
őket (majdnem eltörte ugyanis). Aztán meggyújtotta a gyertyákat, s a levegőbe
azonnal édes aroma szállt fel. De nemcsak ez volt az oka, hogy Henry hirtelen
valami igazán kellemes, ugyanakkor csábító illatot érzett. Grace lépett be a
szobába.
– Kedvesem – szólította
meg a nőt, aki azonban mintha észre sem vette volna a férfi nagy igyekezetét.
Egy pillantásra sem
méltatta a férfi elegáns öltönyét, a cipőjére sem tett megjegyzést, de még a
gyertyák sem hozták izgalomba. Ellenben bájos arca igazán aggódó fintorba
fordult.
Köntöst viselt, azt az
elbűvölő darabot, amit Henry hozott neki a legutolsó európai útja során,
nagyjából fél évvel ezelőtt. Selyemből készült, színe pedig a legvadítóbb
vörösben testesült meg; a nyakrésztől egészen az aljáig kusza vonalak
díszítették. Henry nem győzte csodálni benne a nőt, s bármennyire is tetszett
neki Grace így felöltözve, jobban szerette volna a köntöst a padlón látni.
– Ó, Grace, gyönyörű vagy
– bukott ki belőle, de nem bánta meg.
A nőt igen gyakran
kellett emlékeztetni rá, hogy voltaképpen milyen elbűvölő teremtés is. Kéken
csillogó szemeivel és barnásvöröses hajával - ami, habár félhosszú volt és
hullámosan hordta - nem felelt meg a kor szépségideáljának, Henry szemében
mégis csodaszépnek hatott. Talán az a melankólia fogta meg, ami a nőből áradt,
s amit, ha olykor hajlandó volt, levetkőzött magáról, olyankor pedig a
legelragadóbb hölgyé vált, akit csak Henry valaha ismert. Nem a középiskolában
megismert csacska lányokra, vagy az egyetemen feltűnő hölgyekre hasonlított,
sokkal több volt náluk.
Egyszerre tűnt fiatalnak
és idősnek; arca egy ifjú nőé volt, de szemeiben meghatározhatatlan bölcsesség
ült. Az a fajta, ami miatt olyan sokat látott és tapasztaltnak tűnt az emberek
körében. Grace-t tisztelték az emberek, még úgyis, hogy törékeny szépségét sem
megérinteni, sem megérteni nem tudták.
Egyedül Henry volt rá
képes.
A férfi keze a zakója
zsebében elhelyezett kis dobozkáért nyúlt. Már készült volna, hogy elővegye,
letérdeljen a nő előtt és megkérje a kezét nyomban, de a pillanat nem tűnt a
legtökéletesebbnek.
Semmi nem tűnt annak.
Grace olyan zaklatott
volt, mint még soha, egyfolytában a tenyerét dörzsölte, vagy az ujjait
tördelte. Fel s alá járkált a nappaliban, mintha keresne valamit, de maga sem
tudja, hogy mit. Ráadásul egyszer sem nézett Henryre, aki erre rettentőmód
csalódottnak érezte magát.
A háta mögé rejtett
csokorból egy szirom hullott a földre.
– Grace... minden
rendben? – törte meg végül a csendet. A nő végre hajlandó volt rá, hogy a
szemébe nézzen, de tekintete egy űzött vadéhoz hasonlított.
Azokra az állatokra
emlékeztette Henryt, akikkel farkasszemet nézett az erdőben a vadászatai során.
Szarvasok, vagy éppenséggel őzek. Egy a tekintetük.
Grace a dohányzóasztalhoz
lépett - a gyertyákra rá sem pillantott -, majd felemelt egy újságot, amit
Henry addig észre sem vett. Hiszen túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy ne
égesse meg a kezét, vagy ne törje össze az asztalt, annyira izgult.
– Tessék – mondta Grace,
majd az újságot Henryhez vágta.
A férfi elejtette a
csokrot, ami egy halk puffanás kíséretében a nemrég lakkozott parkettára esett.
Grace észre sem vette.
– Negyedik oldal – mondta
Grace, a férfi értetlenkedő tekintetét látva.
Henry azonnal az említett
oldalra lapozott, ahol a szalagcím Nathaniel Rothstein, olajmágnás haláláról
számolt be. Látszólag nem volt benne semmi különös, az újság csak egy újabb
milliárdos tragédiájáról tudósított. Henry nem érzett részvétet a férfi iránt.
– Nathaniel Rothstein –
Grace összerezzent a név hallatán –, 27 éves korában egy vadászbaleset áldozata
lett. Na és? – kérdezte Henry. – Sajnálnom kéne, amiért a sleppjével tiltott
erdőbe merészkedett, és ott egy vaddisznó felszúrta az agyarára? Ha ennyi ész
szorult belé, meg is érdemli.
Henry igazából nem is
kimondottan a férfira volt dühös. Inkább attól lett paprikás a hangulata, hogy
Grace fontosabbnak találta, hogy ilyen hírekkel foglalkozzon, mint azt, hogy ő
itt töri magát a tökéletes hangulat megteremtéséhez, és a nőt még csak nem is
érdekli.
– Mért fontos ez? Ezekkel
az újgazdagokkal gyakran előfordul az ilyen. Felelőtlenek. De tudod, hogy én
nem vadászom tiltott területen. A gyerekei örökölnek tőle egy valag pénzt, hogy
aztán ugyanúgy elszórják, ahogy az apjuk tette.
– Nincsenek gyerekei –
szakította félbe Grace a férfit.
– Te talán ismered őt?
Úgy értem személyesen. – Henry felvont szemöldökkel nézett a nőre. Az nagyot
sóhajtott, majd egy szó nélkül sarkon fordult és elindult az emeletre.
Bizonyára aludni készült.
De Henry olyan sokat
készült. És annyira szerette volna ezen a napon megkérni a nő kezét. Tökéletes
nyári este egy tökéletes kisvárosban. Mégis minden igyekezete hiábavalónak
bizonyult.
Annyira dühös volt -
nemcsak Grace-re, de magára is, hogy nem is rohant a nő után. Inkább elfújta a
gyertyákat, leült a bőrfotelbe, lerúgta cipőit, és kényelembe helyezte magát.
Még arra is gondolt, hogy rágyújt egy szivarra, csupán azért, hogy levezesse a
feszültséget (esetleg bosszantsa Grace-t, aki nem szerette ezt a szokását), de
túl fáradtnak érezte magát. Kimerültnek. Nem fizikailag, sokkal inkább lelkileg.
Bárcsak minden olyan
egyszerű lenne Grace-szel, mint az egyetemi lányokkal.
Bárcsak ő is olyan
könnyedén megnyílna neki, mint ahogyan azt eddigi kapcsolataiban tették a nők.
Való igaz, hogy mindegyik párkapcsolata félresikerült, zátonyra futott, mert a
nők túl sokat akartak. Talán ez vonzotta Grace-ben is, hogy hiába vagyonosak
mindketten, Grace még mindig magabiztosan áll a talajon. Ez ügyben. De minden
másban...
Henry arra ébredt, hogy
elbóbiskolt. Nem tudta mennyire járhat az idő, szemein olyan fátyol feszült,
amitől pislogni is alig tudott. Valószínűleg csak az álom pora ragadt bele a
zöld szempárba. Mindenesetre, teste jelzett, hogy valami baj történt, mert a
következő pillanatban egy sikoly rándította össze szívét.
Azonnal felpattant a
fotelból, s lélekszakadva rohant fel az emeletre. Grace odabent, a közös
hálószobájukban sikoltozott, olyan fájdalommal küzdhetett, amiről Henrynek
fogalma sem lehetett.
Csak Nathaniel Rothstein
tudta volna megmondani, hogy mi gyötri Grace-t. De Nathaniel Rothstein halott,
s Henry egyetlen esélye, hogy megmentse Grace-t, ha mihamarabb kinyílik az
ajtó.
A kilincs beakadt.
Grace pedig sikított.
