Prológus

1933. nyara, Brookridge

Azon az estén, mikor Henry Bessler arra készült, hogy megkérje szerelme kezét, az időjárás tökéletes volt.

Kellemes nyári szellő simogatta a fákat, a levegő nem volt se túl meleg, se túl hűvös. Csak éppen a megfelelő. Az ember kiülhetett egyet szivarozni a verandára, hogy hallgassa a kabócák lágy énekét, vagy lefeküdhetett a fűbe, hogy a csillagokat számolja, anélkül, hogy azon aggódna, esetleg megfázik.

Nem, ezen az éjszakán semmi ilyesmi nem fenyegette Brookridge lakóit. Önfeledten sétálhattak a kis városka utcáin, cipőik csattoghattak a macskakövön, nevetésük csilingelhetett a házak között. Mégis olyan csendesnek és kihaltnak tűnt a táj. Mintha az emberek inkább visszahúzódtak volna vackaikba, attól félve, ha átadják magukat a simogató nyári éjszakának, akkor a pillanat csodája egy pillanat alatt szétfoszlik. Mint régi selyem az ujjak között. Mint a hamu, ami a cigarettacsikkről a tálba szökken.

Olyan múlandónak tűnt ez a nyár...

Henry Bessler leállította csodás, frissen vásárolt krémszínű Rolls-Royce-át, és igyekezett olyan halkan kiszállni a kocsiból, hogy párja semmi esetre se hallja meg közeledtét a házban. Mintha a járó motor nem lett volna elég feltűnő, de Henry mert reménykedni benne, hogy Grace inkább fürdik ezen a kora esti órán.

Még egyszer utoljára végignézett az autón, miközben az elégedettség érzése kerítette hatalmába. Grace imádta a kocsit, mondhatni szerelem volt első látásra, mikor Henry két nappal ezelőtt hazahozta. Enyhe lelkiismeret furdalás gyötörte, amiért nem jelentette be előre, hogy a család új "taggal" bővül, de szerelme reakciója azonnal szétoszlatott benne minden kételyt.

A férfi kivette az autóból a virágcsokrot - nem vörös rózsákat vett, ami talán jobban illett volna az alkalomhoz, azt túlságosan elcsépeltnek találta. Közhelyesnek, ahogyan Grace mondta volna. Inkább a nő kedvencét, az orchideát választotta. Azt akarta, hogy az este különleges legyen, csak kettejükről szóljon, és ne olyan virág kerüljön a vázába, amit mások szeretnének látni. Hiszen csak ők ketten számítottak. Henry és Grace. Grace és Henry.

A férfi halványan elmosolyodott, odalopódzott az udvarra néző ablakokhoz, hogy a halvány utcai fényben megigazíthassa a haját, majd miután megfelelőnek találta külsejét, kulcsát a zárba helyezte, és benyitott a Grace-szel közös házukba.

Még a lámpát se kapcsolta fel, sőt, cipőjét se vette le, pedig a nő mennyire nem szerette, ha úgy ront be a nappaliba, ahogyan az utcáról bejött. Mindent magánhagyott, mert irodai ruhája több volt, mint elegáns ahhoz, amire éppen készült.

Megkérni a nő kezét.

De Grace nem volt a nappaliban - ahogyan azt remélte is, még jutott rá ideje, hogy a sarokban álló szekrényből előhalásszon pár gyertyát és ügyetlenül a dohányzóasztalra helyezze őket (majdnem eltörte ugyanis). Aztán meggyújtotta a gyertyákat, s a levegőbe azonnal édes aroma szállt fel. De nemcsak ez volt az oka, hogy Henry hirtelen valami igazán kellemes, ugyanakkor csábító illatot érzett. Grace lépett be a szobába.

– Kedvesem – szólította meg a nőt, aki azonban mintha észre sem vette volna a férfi nagy igyekezetét.

Egy pillantásra sem méltatta a férfi elegáns öltönyét, a cipőjére sem tett megjegyzést, de még a gyertyák sem hozták izgalomba. Ellenben bájos arca igazán aggódó fintorba fordult.

Köntöst viselt, azt az elbűvölő darabot, amit Henry hozott neki a legutolsó európai útja során, nagyjából fél évvel ezelőtt. Selyemből készült, színe pedig a legvadítóbb vörösben testesült meg; a nyakrésztől egészen az aljáig kusza vonalak díszítették. Henry nem győzte csodálni benne a nőt, s bármennyire is tetszett neki Grace így felöltözve, jobban szerette volna a köntöst a padlón látni.

– Ó, Grace, gyönyörű vagy – bukott ki belőle, de nem bánta meg.

A nőt igen gyakran kellett emlékeztetni rá, hogy voltaképpen milyen elbűvölő teremtés is. Kéken csillogó szemeivel és barnásvöröses hajával - ami, habár félhosszú volt és hullámosan hordta - nem felelt meg a kor szépségideáljának, Henry szemében mégis csodaszépnek hatott. Talán az a melankólia fogta meg, ami a nőből áradt, s amit, ha olykor hajlandó volt, levetkőzött magáról, olyankor pedig a legelragadóbb hölgyé vált, akit csak Henry valaha ismert. Nem a középiskolában megismert csacska lányokra, vagy az egyetemen feltűnő hölgyekre hasonlított, sokkal több volt náluk.

Egyszerre tűnt fiatalnak és idősnek; arca egy ifjú nőé volt, de szemeiben meghatározhatatlan bölcsesség ült. Az a fajta, ami miatt olyan sokat látott és tapasztaltnak tűnt az emberek körében. Grace-t tisztelték az emberek, még úgyis, hogy törékeny szépségét sem megérinteni, sem megérteni nem tudták.

Egyedül Henry volt rá képes.

A férfi keze a zakója zsebében elhelyezett kis dobozkáért nyúlt. Már készült volna, hogy elővegye, letérdeljen a nő előtt és megkérje a kezét nyomban, de a pillanat nem tűnt a legtökéletesebbnek.

Semmi nem tűnt annak.

Grace olyan zaklatott volt, mint még soha, egyfolytában a tenyerét dörzsölte, vagy az ujjait tördelte. Fel s alá járkált a nappaliban, mintha keresne valamit, de maga sem tudja, hogy mit. Ráadásul egyszer sem nézett Henryre, aki erre rettentőmód csalódottnak érezte magát.

A háta mögé rejtett csokorból egy szirom hullott a földre.

– Grace... minden rendben? – törte meg végül a csendet. A nő végre hajlandó volt rá, hogy a szemébe nézzen, de tekintete egy űzött vadéhoz hasonlított.

Azokra az állatokra emlékeztette Henryt, akikkel farkasszemet nézett az erdőben a vadászatai során. Szarvasok, vagy éppenséggel őzek. Egy a tekintetük.

Grace a dohányzóasztalhoz lépett - a gyertyákra rá sem pillantott -, majd felemelt egy újságot, amit Henry addig észre sem vett. Hiszen túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy ne égesse meg a kezét, vagy ne törje össze az asztalt, annyira izgult.

– Tessék – mondta Grace, majd az újságot Henryhez vágta.

A férfi elejtette a csokrot, ami egy halk puffanás kíséretében a nemrég lakkozott parkettára esett. Grace észre sem vette.

– Negyedik oldal – mondta Grace, a férfi értetlenkedő tekintetét látva.

Henry azonnal az említett oldalra lapozott, ahol a szalagcím Nathaniel Rothstein, olajmágnás haláláról számolt be. Látszólag nem volt benne semmi különös, az újság csak egy újabb milliárdos tragédiájáról tudósított. Henry nem érzett részvétet a férfi iránt.

– Nathaniel Rothstein – Grace összerezzent a név hallatán –, 27 éves korában egy vadászbaleset áldozata lett. Na és? – kérdezte Henry. – Sajnálnom kéne, amiért a sleppjével tiltott erdőbe merészkedett, és ott egy vaddisznó felszúrta az agyarára? Ha ennyi ész szorult belé, meg is érdemli.

Henry igazából nem is kimondottan a férfira volt dühös. Inkább attól lett paprikás a hangulata, hogy Grace fontosabbnak találta, hogy ilyen hírekkel foglalkozzon, mint azt, hogy ő itt töri magát a tökéletes hangulat megteremtéséhez, és a nőt még csak nem is érdekli.

– Mért fontos ez? Ezekkel az újgazdagokkal gyakran előfordul az ilyen. Felelőtlenek. De tudod, hogy én nem vadászom tiltott területen. A gyerekei örökölnek tőle egy valag pénzt, hogy aztán ugyanúgy elszórják, ahogy az apjuk tette.

– Nincsenek gyerekei – szakította félbe Grace a férfit.

– Te talán ismered őt? Úgy értem személyesen. – Henry felvont szemöldökkel nézett a nőre. Az nagyot sóhajtott, majd egy szó nélkül sarkon fordult és elindult az emeletre. Bizonyára aludni készült.

De Henry olyan sokat készült. És annyira szerette volna ezen a napon megkérni a nő kezét. Tökéletes nyári este egy tökéletes kisvárosban. Mégis minden igyekezete hiábavalónak bizonyult.

Annyira dühös volt - nemcsak Grace-re, de magára is, hogy nem is rohant a nő után. Inkább elfújta a gyertyákat, leült a bőrfotelbe, lerúgta cipőit, és kényelembe helyezte magát. Még arra is gondolt, hogy rágyújt egy szivarra, csupán azért, hogy levezesse a feszültséget (esetleg bosszantsa Grace-t, aki nem szerette ezt a szokását), de túl fáradtnak érezte magát. Kimerültnek. Nem fizikailag, sokkal inkább lelkileg.

Bárcsak minden olyan egyszerű lenne Grace-szel, mint az egyetemi lányokkal.

Bárcsak ő is olyan könnyedén megnyílna neki, mint ahogyan azt eddigi kapcsolataiban tették a nők. Való igaz, hogy mindegyik párkapcsolata félresikerült, zátonyra futott, mert a nők túl sokat akartak. Talán ez vonzotta Grace-ben is, hogy hiába vagyonosak mindketten, Grace még mindig magabiztosan áll a talajon. Ez ügyben. De minden másban...

Henry arra ébredt, hogy elbóbiskolt. Nem tudta mennyire járhat az idő, szemein olyan fátyol feszült, amitől pislogni is alig tudott. Valószínűleg csak az álom pora ragadt bele a zöld szempárba. Mindenesetre, teste jelzett, hogy valami baj történt, mert a következő pillanatban egy sikoly rándította össze szívét.

Azonnal felpattant a fotelból, s lélekszakadva rohant fel az emeletre. Grace odabent, a közös hálószobájukban sikoltozott, olyan fájdalommal küzdhetett, amiről Henrynek fogalma sem lehetett.

Csak Nathaniel Rothstein tudta volna megmondani, hogy mi gyötri Grace-t. De Nathaniel Rothstein halott, s Henry egyetlen esélye, hogy megmentse Grace-t, ha mihamarabb kinyílik az ajtó.

A kilincs beakadt.

Grace pedig sikított.