Első fejezet

1923. nyara, Growlhit Castle

Az idegenvezető megállás nélkül locsogott. Talán túlzás így hívni, pont idegenvezetőnek, hiszen tulajdonképpen semmi érdekes nem volt ebben a kis faluban. Semmi nevezetesség, valami fennkölt, túldíszített márványszobor, esetleg egy múzeum vagy színház, ahová el lehetett volna kalauzolni a vendégeket. Inkább úgy tűnt, mintha valaki csak a megye közepére pottyantotta volna ez a helységet, messze a civilizációtól. Ugyanakkor ez mégsem volt teljesen, száz százalékosan igaz.

Tény, hogy Growlhit Castle egy nagyon kis eldugott tó partján feküdt, hogy New Yorkhoz képest olyan volt, mintha annak csak egy utcácskáját ragadták volna meg, de bárki, aki meglátogatta ezt a falut, s ezzel vállalta a kockázatot, hogy bizonyos időre elszabaduljon  a külvilágtól, egytől egyig dúsgazdag sznob volt.

Akárcsak az Elliott család.

Lester Elliot, aki egy fúrógyárral büszkélkedhetett, talán rég tűnt ilyen boldognak, mint most. A sok irodai munka idegesítette, munkatársai, akik lelkesedésként akartak eladni neki, hogy igazából mennyire gyűlölik őt, szintén nem hozták meg a kedvét, hogy még egy napot a kis New York-i várában töltsön. El akart onnan szabadulni, még ha ezt szoros napirendje nehezen is engedte meg neki.

De végre itt volt!

Még az idegenvezető duruzsolása sem zavarta, nem jobban, mint máskor, igyekezett kizárni fejéből a langaléta férfi idegtépően magas hangját. Persze azért bosszankodott rajta, hogy mért ilyen tökelütött embert bíztak meg vele, hogy a leszállópályától a nyaralóig kísérje a vendégeket. Mintha a hely elüldözni akarta volna őket és nem minél tovább itt tartani, mint holmi rendes nyaralók. Growlhit Castle minden szempontból különbözött a "holmi rendes nyaralóktól".

Először is, mint már említettem, több száz mérföldre feküdt a legközelebbi nagyvárostól, mégsem tűnt úgy, mintha bunkó őslakosok laknák (ahogy Mr. Elliott fogalmazott nem is olyan rég). Megvolt a hely maga varázsa, ami pont ebből az elszigeteltségből fakadt. Sokan jöttek, sok különböző helyről, szinte lehetetlen volt, hogy ismerősbe botoljon az ember. Ez persze elősegítette, hogy a gazdag sznobok még inkább produkálják önmagukat, hogy összehordjanak mindenféle buta történetet, aminek még a fele se igaz. Hiszen úgysem ellenőrzi le őket senki. Ezek a sznobok pedig igazán szerették elkápráztatni társaikat, még ha ezért hazudniuk is kellett.

De Mr. Elliott úgy döntött, nem fogja követni ezt a trendet. Ő otthon, New Yorkban játssza az elérhetetlen, szívtelen, ugyanakkor zseninek tartott felső tízezer tagját. Itt nem fogja hajszolni az élvezeteket (felesége még évekkel ezelőtt elhunyt, s azóta számtalan nő megfordult az ágyában, de most sem az idő, sem a hely nem alkalmas rá, hogy holmi nőcskékkel osztozzon a szoba hűvösén), nem fog szerencsejátékozni, s még az alkoholt is igyekszik kerülni. Már amennyire ebben sikeres lehet. Mr. Elliott ugyanis nagy ívó hírében állt.

Viszont most itt a lánya, ez a szép, elbűvölő teremtés, kit a nyár hordott a karján. Még csak tizenhét éves, már nem kislány, de még nem is nő, smaragzöld szemeiben az ártatlanság és a sokat nem látott ifjúság képe néz vissza a tükörben. Haja, mint a búzakalász, lazán omlik le a derekáig, arcán pedig bájos szeplők csücsülnek. Gyönyörű lány, az apja mindig is büszke volt rá, a tenyerén hordozta, akárcsak az édesanyját.

És most együtt töltik a nyarat! Sok éve ez az első alkalom, mert mióta Cintia, azaz Mrs. Elliott elhunyt, az apa a munkába temetkezett, papírokba és fúrókba fojtotta a bánatát, ahelyett, hogy a lányával törődött volna, aki olyan hamar felcseperedett. Talán ez az utolsó alkalom, hogy együtt tölthetik a szünidőt, hiszen jövőre annyi sok minden dolguk lesz az egyetemre felkészülve.

Ez tényleg az utolsó alkalom.

A kocsi, mely a repülőtérről hozta el őket, s melyet a nyaraló biztosított az érkező vendégek számára, most csikorogva állt meg a felhevült betonon. Az idegenvezető még mindig csak beszélt és beszélt, mintha nem is akarta volna észrevenni, hogy gyámolítottai egyáltalán nem figyelnek rá.

– Most pedig elkísérem önöket a szállásukhoz – szólt a végszó.

Mr. Elliott erre felkapta a fejét, egyenesen az idegenvezető szemeibe fúrta a sajátját.

– Igen, az remek lenne... – Próbálta leolvasni a fiú névtáblájáról a nevet, de az idegességében folyton a kezeivel babrált, amitől Mr. Elliott leküzdhetetlen akadályba ütközött.

– Bernard, uram.

– Hát persze. Bernard. Hozná a lányom csomagjait? – Megkísérelt valamiféle udvarias hangnemet megütni, csupán azért, hogy lánya, Grace szemében ne a szokásos dúsgazdag apuci legyen, de nem tudott saját magának ellentmondani. Hiszen ez a dolga, felesleges megkérni rá. Mégis úgy tűnt, hogy Bernard is jobban viszonyul hozzájuk, ha úgy bánik vele, mint egy emberrel, nem mint egy szolgával.

Mr. Elliott annyira más volt most.

Bernard azonnal kiugrott az autóból, felnyitotta a csomagtartót, és már kezében is tartotta Grace holmiját. A lány fáradt volt a hosszú kocsiúttól, még csak most ocsúdott fel álmából, mikor apja kedvesen rázogatni kezdte.

– Grace, megérkeztünk – mondta, miután lánya végre kinyitotta a szemeit.

– Olyan sokáig tartott az út, papa – jegyezte meg, miután egy ásítás kíséretében rendbe szedte magát.

– De már itt vagyunk. És nagyon jól fogunk szórakozni, mi ketten – mondta Mr. Elliott, miközben segített kiszállni Grace-nek az autóból.

– Papa?

– Tessék, kislányom? – fordult Mr. Elliott a lánya felé.

Grace szégyenlősen lesütötte a szemét, hosszú szempilláival egy porcelánbabára emlékeztette az apját. Mr. Elliott sosem tudott ellenállni, ha a lánya így hízelgett neki, bármit képes lett volna megvenni a számára, bármelyik távoli országba elrepült volna vele, a legszebb és legdrágább ruhákba öltöztette volna.

De Grace semmi ilyennel nem akart előállni. Nem is volt olyan nagy dolog, amit bejelenteni készült, de természetéből (amit az anyjától örökölt) adódott, hogy bármiféle kívánságot szemérmesen mert csak kérni. Ilyen aprót is.

– Arról lenne szó... jaj, papa, nem is tudom hogyan kezdjek bele. Nem akarlak megbántani.

– Grace, bármiről is van szó, mond csak ki nyugodtan. Tán nem bízol az apádban? – kérdezte, de nem azért, hogy megrémítse a lányát, vagy hogy bűntudatot akarjon előidézni nála, de Grace-szel az ilyen dolgok meglehetősen nehezen mentek.

– Hát jó – sóhajtott egy nagyot Grace. – Ismered a barátnőmet, Dorothy-t, ugye?

– Persze, hogy ismerem. Mi ez a buta kérdés, Grace?

– Ne haragudj meg rám. Tudom, hogy kettesben szerettél volna nyaralni velem, és hálás is vagyok, hogy elhoztál ide engem, de...

– De?

– De meghívtam Dorothy-t és az édesanyját, Mrs. Frisbe-t. Kérlek, papa, ne haragudj rám, Dorothy ragaszkodott hozzá – kezdett el mentegetőzni Grace, de nem volt szükség rá. Mr. Elliott egyáltalán nem neheztelt rá.

– Ó, csak ez a baj? Ezzel nem mertél előállni eddig? Természetesen nem bánom, hogy lesz egy játszópajtásod – Grace szemforgatott erre a szóra –, annak pedig külön örülök, hogy elcsábítottátok Marla-t is. Legalább lesz egy beszélgetőtársam.

Grace kissé megnyugodott apja szavai hallatán, de nem tudta leküzdeni az érzést, hogy csalódást okozott neki. Hiszen ő annyira várta, hogy eltöltsenek kettesben egy kis időt, Grace pedig így átverte. Egészen a vacsoráig fel sem merte hozni a témát, de az már egy másik történet. Estig még annyi minden történt Grace-szel.

Bernard és egy másik dolgozó a nyaralóból, Tim, egy ugyancsak magas, ugyanakkor Bernard-dal ellentétben izmos, és kevésbé lelkes fiatal fiú segített nekik cipelniük a csomagokat. Közben Bernard továbbra is újabb és újabb történetekkel állt elő, szinte minden tégláról volt egy külön mese a zsebében, bár Mr. Elliott kétkedve hitte el ezeket az anekdotákat.

Mr. Elliott-ék szállása a bal szárnyban helyezkedett el, közel a medencéhez. Mint a legtöbb felsőkategóriás szálláshely, úgy az övéké is egy konkrét lakásnak felelt meg, nemcsak egy kis szobának, ahogy más nyaralók vendégeinek. Gazdagként érkeztek ide, de a parton elvegyülhetnek.

– Négyszáztizenkettes szoba – jelentette be Bernard, mikor megérkeztek.

– Tulajdonképpen lakosztály – súgta oda Mr. Elliott a lányának, aki erre halkan kuncogni kezdett.

Bernard azonnal berobogott a helyiségbe, a csomagokat az előszobában helyezte el, ahogyan azt Mr. Elliott utasította, majd átadta a kulcsokat vendégeinek.

– Köszönöm, Bernard.

– Uram – biccentett a fiú, majd távozott Tim-mel a helyiségből.

– Na, tetszik? – fordult most a lányához Mr. Elliott.

– Csodálatos – ámuldozott Grace.

A lakosztályuk olyan volt, mintha csak egy kastélyba költöztek volna be. A falakat halvány barackszínre festették, még a függönyök is hasonló színben pompáztak. A padlón virágmintás szőnyegeket helyeztek el, az ajtóval szemben pedig egy nagy, fekete bőrfotel kapott helyet, előtte pedig egy dohányzóasztal állt. A sarokban egy üvegajtós szekrény terpeszkedett, de még egy kis fiókos asztalkát is raktak a szobába, hatalmas nagy tükörrel.

A két Elliott nem győzött ámulni, hogy milyen pompában lesz részük, pedig egészen másra számítottak.

– Tudod, papa... lehet, hogy elszigetelt helyen van ez a szálló, mégis hihetetlenül modern. Ugyanakkor olyan, mint egy másik világ.

Mr. Elliott bólintott Grace szavaira.

– Megnézzük a többi szobát is? – kérdezte.

– Nem baj, ha szólok Dorothy-nak? Ezt neki is látnia kell. Utána elmehetnénk együtt vacsorázni – ajánlotta Grace, mire apja beleegyezően bólintott.

Grace kis híján repült az ajtóig, feltépte a kilincset, s szinte már csak az elhaló lépteit lehetett hallani az amúgy csendes szállóban.

A lány végigfutott a folyosókon, kettesével szedte a lépcsőket, hiszen gyorsan oda akart érni barátnőjéhez. Bár nem illett, hogy ilyen lélekszakadva robogjon végig szinte az egész szállón (Dorothyék nem voltak olyan gazdagok, mint ők, egy jóval kisebb lakosztályt kaptak a szárny másik végében), egy percet sem bírt várni.

Amikor azonban be akart fordulni a sarkon, szándéka azonnal akadályba ütközött. Egy ember-akadályba.

Mindketten elestek, mert mindketten a másik irányba tartottak, ráadásul futottak is. Grace fájón kapott az oldalához, kissé megütötte magát az esés következtében. Várta, hogy az illető, legyen fiú, vagy lány, azonnal bocsánatot kér és felsegíti, de ebben hiába reménykedett.

A személy, akivel elütötték egymást, már talpon volt, s úgy tűnt, esze ágában sincs felsegíteni a hölgyet, ahogyan azt illett volna. Grace dühös volt, roppant dühös, és ez még fokozódott is, mikor felnézett a gázolóra.

A fiú, merthogy fiú volt a bűnös, ugyan ki más, olyan öntelt képpel bámult rá, amit Grace még sosem látott embertől. Látszólag vele egykorú volt, nem túl magas, szalmaszőke, kékszemű fiatalember, de modora nem ezt idézte. Nem nyújtotta a kezét, hogy felsegítse Grace-t, sőt, még ő kérte számon a lányon, hogy mért nem figyelt jobban.

– Magában semmi jó modor sincs? – kérdezte feldúltan, miközben felállt, leporolta ruháját, ami egy helyen ráadásul még ki is szakadt.

– Mért magázol? Nem vagyunk vén kecskék – válaszolta a fiú.

– Micsoda? – sikkantotta Grace.

Még soha senkit nem hallott ilyen modorban beszélni, akkor sem, ha két ember neheztelt a másikra. De ez a fiú olyan felfuvalkodottnak tűnt, szinte sütött róla, hogy mennyire lenézi a lányt. Talán azért, mert Grace-en látszott, hogy gazdag családból származik, nem csak a ruhájáról vagy a hajáról lehetett erre következtetni, hanem a viselkedésén is. Őt jól nevelték. Ezt a fiút azonban úgy látszik elkerülték az illemtan alapjai is.

– Ne pampogj már úgy, mint egy hal. Ostobán nézel ki – mondta a fiú közömbösen. Ez csak még jobban felbosszantotta Grace-t. Nem tűnt úgy, mintha a fiú szándékosan meg akarná bántani őt, ez a viselkedés nem volt megjátszott. Ilyen volt valójában.

– Mit képzel magáról? Hogy mer így beszélni velem? – csattant fel Grace.

– Most már látom, te valami úrilány vagy. – A fiú végignézett Grace-en, aki ettől roppant kellemetlenül érezte magát. Mindazonáltal nem mert szólni érte, a fiú szavai már eddig is olyanok voltak, mint só a nyílt sebbe.

– Mi azzal a gond? – kérdezte Grace, s közben kihúzta magát, hogy ezzel is fiú fölé kerekedjen. Nem értette a fiú viselkedését. Hiszen ő is vendég, ide pedig tényleg csak gazdagok járnak. Elméletben nem különböztek egymástól.

– Elmondhatom. Ma este. Gyere ki a tóhoz.

– Hogy mer ilyet kérni tőlem? Egy hölgytől? – csattant fel Grace haragosan. A fiú erre elmosolyodott, szemei ravaszul csillogtak.

– Csak gyere ki. Van itt valami barátosnéd? Hozd ki őt is. Én hozom a saját barátaimat. Jól fogunk szórakozni, ígérem. – Hangja incselkedően csengett, egyszerre volt benne valami taszító, ugyanakkor rendkívül pezsdítő tónus.

– Ha azt képzeli, hogy találkozok magával meg a ki tudja miféle barátaival, ráadásul este, akkor nagyon téved – jelentette ki Grace. Felszegte a fejét, már készült, hogy távozzon, ez lehetett volna a végszó, mikor a fiú megfogta a karját és magához húzta.

– Pedig el fogsz jönni. Biztos vagyok benne – mondta, majd elengedte Grace-t, aki csak akkor tért magához, mikor a fiú már messze járt, eltűnt a folyosóról.

Érintésének nyoma a bőrében szinte égetett, de most először érezte magát igazán elevennek. Elbűvölte a fiú, pedig még a nevét se tudta. Ki kellett mennie a tóhoz este, ha akarta még látni.

Prológus

1933. nyara, Brookridge

Azon az estén, mikor Henry Bessler arra készült, hogy megkérje szerelme kezét, az időjárás tökéletes volt.

Kellemes nyári szellő simogatta a fákat, a levegő nem volt se túl meleg, se túl hűvös. Csak éppen a megfelelő. Az ember kiülhetett egyet szivarozni a verandára, hogy hallgassa a kabócák lágy énekét, vagy lefeküdhetett a fűbe, hogy a csillagokat számolja, anélkül, hogy azon aggódna, esetleg megfázik.

Nem, ezen az éjszakán semmi ilyesmi nem fenyegette Brookridge lakóit. Önfeledten sétálhattak a kis városka utcáin, cipőik csattoghattak a macskakövön, nevetésük csilingelhetett a házak között. Mégis olyan csendesnek és kihaltnak tűnt a táj. Mintha az emberek inkább visszahúzódtak volna vackaikba, attól félve, ha átadják magukat a simogató nyári éjszakának, akkor a pillanat csodája egy pillanat alatt szétfoszlik. Mint régi selyem az ujjak között. Mint a hamu, ami a cigarettacsikkről a tálba szökken.

Olyan múlandónak tűnt ez a nyár...

Henry Bessler leállította csodás, frissen vásárolt krémszínű Rolls-Royce-át, és igyekezett olyan halkan kiszállni a kocsiból, hogy párja semmi esetre se hallja meg közeledtét a házban. Mintha a járó motor nem lett volna elég feltűnő, de Henry mert reménykedni benne, hogy Grace inkább fürdik ezen a kora esti órán.

Még egyszer utoljára végignézett az autón, miközben az elégedettség érzése kerítette hatalmába. Grace imádta a kocsit, mondhatni szerelem volt első látásra, mikor Henry két nappal ezelőtt hazahozta. Enyhe lelkiismeret furdalás gyötörte, amiért nem jelentette be előre, hogy a család új "taggal" bővül, de szerelme reakciója azonnal szétoszlatott benne minden kételyt.

A férfi kivette az autóból a virágcsokrot - nem vörös rózsákat vett, ami talán jobban illett volna az alkalomhoz, azt túlságosan elcsépeltnek találta. Közhelyesnek, ahogyan Grace mondta volna. Inkább a nő kedvencét, az orchideát választotta. Azt akarta, hogy az este különleges legyen, csak kettejükről szóljon, és ne olyan virág kerüljön a vázába, amit mások szeretnének látni. Hiszen csak ők ketten számítottak. Henry és Grace. Grace és Henry.

A férfi halványan elmosolyodott, odalopódzott az udvarra néző ablakokhoz, hogy a halvány utcai fényben megigazíthassa a haját, majd miután megfelelőnek találta külsejét, kulcsát a zárba helyezte, és benyitott a Grace-szel közös házukba.

Még a lámpát se kapcsolta fel, sőt, cipőjét se vette le, pedig a nő mennyire nem szerette, ha úgy ront be a nappaliba, ahogyan az utcáról bejött. Mindent magánhagyott, mert irodai ruhája több volt, mint elegáns ahhoz, amire éppen készült.

Megkérni a nő kezét.

De Grace nem volt a nappaliban - ahogyan azt remélte is, még jutott rá ideje, hogy a sarokban álló szekrényből előhalásszon pár gyertyát és ügyetlenül a dohányzóasztalra helyezze őket (majdnem eltörte ugyanis). Aztán meggyújtotta a gyertyákat, s a levegőbe azonnal édes aroma szállt fel. De nemcsak ez volt az oka, hogy Henry hirtelen valami igazán kellemes, ugyanakkor csábító illatot érzett. Grace lépett be a szobába.

– Kedvesem – szólította meg a nőt, aki azonban mintha észre sem vette volna a férfi nagy igyekezetét.

Egy pillantásra sem méltatta a férfi elegáns öltönyét, a cipőjére sem tett megjegyzést, de még a gyertyák sem hozták izgalomba. Ellenben bájos arca igazán aggódó fintorba fordult.

Köntöst viselt, azt az elbűvölő darabot, amit Henry hozott neki a legutolsó európai útja során, nagyjából fél évvel ezelőtt. Selyemből készült, színe pedig a legvadítóbb vörösben testesült meg; a nyakrésztől egészen az aljáig kusza vonalak díszítették. Henry nem győzte csodálni benne a nőt, s bármennyire is tetszett neki Grace így felöltözve, jobban szerette volna a köntöst a padlón látni.

– Ó, Grace, gyönyörű vagy – bukott ki belőle, de nem bánta meg.

A nőt igen gyakran kellett emlékeztetni rá, hogy voltaképpen milyen elbűvölő teremtés is. Kéken csillogó szemeivel és barnásvöröses hajával - ami, habár félhosszú volt és hullámosan hordta - nem felelt meg a kor szépségideáljának, Henry szemében mégis csodaszépnek hatott. Talán az a melankólia fogta meg, ami a nőből áradt, s amit, ha olykor hajlandó volt, levetkőzött magáról, olyankor pedig a legelragadóbb hölgyé vált, akit csak Henry valaha ismert. Nem a középiskolában megismert csacska lányokra, vagy az egyetemen feltűnő hölgyekre hasonlított, sokkal több volt náluk.

Egyszerre tűnt fiatalnak és idősnek; arca egy ifjú nőé volt, de szemeiben meghatározhatatlan bölcsesség ült. Az a fajta, ami miatt olyan sokat látott és tapasztaltnak tűnt az emberek körében. Grace-t tisztelték az emberek, még úgyis, hogy törékeny szépségét sem megérinteni, sem megérteni nem tudták.

Egyedül Henry volt rá képes.

A férfi keze a zakója zsebében elhelyezett kis dobozkáért nyúlt. Már készült volna, hogy elővegye, letérdeljen a nő előtt és megkérje a kezét nyomban, de a pillanat nem tűnt a legtökéletesebbnek.

Semmi nem tűnt annak.

Grace olyan zaklatott volt, mint még soha, egyfolytában a tenyerét dörzsölte, vagy az ujjait tördelte. Fel s alá járkált a nappaliban, mintha keresne valamit, de maga sem tudja, hogy mit. Ráadásul egyszer sem nézett Henryre, aki erre rettentőmód csalódottnak érezte magát.

A háta mögé rejtett csokorból egy szirom hullott a földre.

– Grace... minden rendben? – törte meg végül a csendet. A nő végre hajlandó volt rá, hogy a szemébe nézzen, de tekintete egy űzött vadéhoz hasonlított.

Azokra az állatokra emlékeztette Henryt, akikkel farkasszemet nézett az erdőben a vadászatai során. Szarvasok, vagy éppenséggel őzek. Egy a tekintetük.

Grace a dohányzóasztalhoz lépett - a gyertyákra rá sem pillantott -, majd felemelt egy újságot, amit Henry addig észre sem vett. Hiszen túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy ne égesse meg a kezét, vagy ne törje össze az asztalt, annyira izgult.

– Tessék – mondta Grace, majd az újságot Henryhez vágta.

A férfi elejtette a csokrot, ami egy halk puffanás kíséretében a nemrég lakkozott parkettára esett. Grace észre sem vette.

– Negyedik oldal – mondta Grace, a férfi értetlenkedő tekintetét látva.

Henry azonnal az említett oldalra lapozott, ahol a szalagcím Nathaniel Rothstein, olajmágnás haláláról számolt be. Látszólag nem volt benne semmi különös, az újság csak egy újabb milliárdos tragédiájáról tudósított. Henry nem érzett részvétet a férfi iránt.

– Nathaniel Rothstein – Grace összerezzent a név hallatán –, 27 éves korában egy vadászbaleset áldozata lett. Na és? – kérdezte Henry. – Sajnálnom kéne, amiért a sleppjével tiltott erdőbe merészkedett, és ott egy vaddisznó felszúrta az agyarára? Ha ennyi ész szorult belé, meg is érdemli.

Henry igazából nem is kimondottan a férfira volt dühös. Inkább attól lett paprikás a hangulata, hogy Grace fontosabbnak találta, hogy ilyen hírekkel foglalkozzon, mint azt, hogy ő itt töri magát a tökéletes hangulat megteremtéséhez, és a nőt még csak nem is érdekli.

– Mért fontos ez? Ezekkel az újgazdagokkal gyakran előfordul az ilyen. Felelőtlenek. De tudod, hogy én nem vadászom tiltott területen. A gyerekei örökölnek tőle egy valag pénzt, hogy aztán ugyanúgy elszórják, ahogy az apjuk tette.

– Nincsenek gyerekei – szakította félbe Grace a férfit.

– Te talán ismered őt? Úgy értem személyesen. – Henry felvont szemöldökkel nézett a nőre. Az nagyot sóhajtott, majd egy szó nélkül sarkon fordult és elindult az emeletre. Bizonyára aludni készült.

De Henry olyan sokat készült. És annyira szerette volna ezen a napon megkérni a nő kezét. Tökéletes nyári este egy tökéletes kisvárosban. Mégis minden igyekezete hiábavalónak bizonyult.

Annyira dühös volt - nemcsak Grace-re, de magára is, hogy nem is rohant a nő után. Inkább elfújta a gyertyákat, leült a bőrfotelbe, lerúgta cipőit, és kényelembe helyezte magát. Még arra is gondolt, hogy rágyújt egy szivarra, csupán azért, hogy levezesse a feszültséget (esetleg bosszantsa Grace-t, aki nem szerette ezt a szokását), de túl fáradtnak érezte magát. Kimerültnek. Nem fizikailag, sokkal inkább lelkileg.

Bárcsak minden olyan egyszerű lenne Grace-szel, mint az egyetemi lányokkal.

Bárcsak ő is olyan könnyedén megnyílna neki, mint ahogyan azt eddigi kapcsolataiban tették a nők. Való igaz, hogy mindegyik párkapcsolata félresikerült, zátonyra futott, mert a nők túl sokat akartak. Talán ez vonzotta Grace-ben is, hogy hiába vagyonosak mindketten, Grace még mindig magabiztosan áll a talajon. Ez ügyben. De minden másban...

Henry arra ébredt, hogy elbóbiskolt. Nem tudta mennyire járhat az idő, szemein olyan fátyol feszült, amitől pislogni is alig tudott. Valószínűleg csak az álom pora ragadt bele a zöld szempárba. Mindenesetre, teste jelzett, hogy valami baj történt, mert a következő pillanatban egy sikoly rándította össze szívét.

Azonnal felpattant a fotelból, s lélekszakadva rohant fel az emeletre. Grace odabent, a közös hálószobájukban sikoltozott, olyan fájdalommal küzdhetett, amiről Henrynek fogalma sem lehetett.

Csak Nathaniel Rothstein tudta volna megmondani, hogy mi gyötri Grace-t. De Nathaniel Rothstein halott, s Henry egyetlen esélye, hogy megmentse Grace-t, ha mihamarabb kinyílik az ajtó.

A kilincs beakadt.

Grace pedig sikított.